„Találkozásunk Isten ajándéka volt…“

A képen a későbbiekben ártatlanul kivégzett Kiss Zoltán honvéd alezredes, a magyar katonai ejtőernyőzés egyik megalapítója látható gyönyörű választottjával, feleségével, Kiss Zoltánné Adorján Alicevel. Nem is sejtették, hogy álomszerűen szép közös életük milyen hamar véget ér.
Van Pápán egy emléktábla, a belvárosi Deák Ferenc utcában. A rendszerváltást követően a Dr. Kovács Zoltán vezette Pápai Önkormányzat állíttatta a magyar katonai ejtőernyőzés egyik megalapítója és óriási reménysége, a mindössze 38 éves korában ártatlanul, koholt vádak alapján 1952-ben kivégzett Kiss Zoltán honvéd alezredes életáldozatára emlékeztetve.
Emlékeztetve a hősre, akinek becsületén soha nem esett csorba! A magyar hősök egyikére, akikért Magyarország fővárosában, Budapesten, a Citadellán az ország legnagyobb nemzeti színű zászlója lobog, s akiket így idéz a vers:
„Mert aki hű volt, bátor és derék, s az ősi földért adta életét, az mindörökké él fűben, fában, magyar rögökben, magyar napsugárban.”
Kiss Zoltán honvéd alezredes alakját a legautentikusabb személy, rajongásig szeretett feleségének gondolatai idézik meg.
A kiemelkedő intelligenciájú, okos és a kép tanúsága szerint is gyönyörű nő, mindenkor egyenrangú társa volt férjének, Kiss Zoltán felesége, három apró gyermekének édesanyja.
A kiváló képességű Kiss Zoltánné Adorján Alice-nak minden adottsága megvolt ahhoz, hogy az élet bármely területén töretlenül felfelé ívelő életpályát mondhasson magáénak, s nyugodt életet élhessen. Egészen biztosan így lett volna más történelmi körülmények között.
„Azt hiszem, két embernek ilyen fokú találkozása az a legritkább dolog. Azonos véleményünk, azonos hozzáállásunk volt mindenben! Valami csodálatos lelki kapcsolat volt közöttünk. Adyn jöttünk össze. Ady rajongók voltunk mindketten, ő is, én is, pedig abban az időben ez nem volt olyan általános. Csodálatos volt, hogy soha nem beszéltünk meg randevút, találkoztunk mégis a legkülönbözőbb időkben. Valahogy úgy egymásra voltunk hangolódva, mint egy szeizmográf. Nagy-nagy szerelemmel, óriási rajongással 1942-ben mentem férjhez Kiss Zoltán ejtőernyős főhadnagyhoz, akinél derekabb, gazdagabb lelkű embert életemben nem láttam. Pápán az ejtőernyős alakulatnál szolgált, mégpedig a hét alapítótag között volt, akik Bertalan Árpáddal a magyar ejtőernyősséget megalapították. Kitűnő katona volt, de mindezeken túl hatalmas humán műveltséggel is rendelkezett: csillagászattal, tereptannal is foglalkozott, állandóan sportolt – sportlövészetben a díjak sorát nyerte el, beszélt németül és franciául. Óriási volt a családi boldogságunk! Ugyanakkor a külső nehéz körülmények…
Magamról?
Mindig kitűnő voltam, itt képesítőztem, a Nátusban szintén kitűnően. Ügyvéd szerettem volna lenni, akárcsak az édesapám, de abban az időben nők jogra nem mehettek. Végül kiharcoltam otthon, hogy Budapestre, a Kereskedelmi Akadémiára mentem fel, és azt végeztem el szintén nagyon jó eredménnyel. 1942 karácsonyán volt az esküvőnk. Nagyon-nagyon boldog voltam. Első gyermekünk 1943. december 17-én született. Mindketten repültünk a boldogságtól. Elmondhatom, Zolival úgy éltünk, hogy a bajtársai közül többen megnősültek, azzal a felkiáltással: Ha két ember így élhet, akkor érdemes házasodni!
Zoli a híres Sárközből, Decsről származott. A katonai reáliskolába, úgynevezett cőgerájba járt. Ő ötödiktől járt oda, mivel előtte civil iskola tanulója volt. Jól tanult, így automatikusan került a Ludovika Akadémiára. Kiváló katona volt, nagyon szerették a katonái, mindenben példával járt előttük.
Csodálatosan bátor volt a harcokban is, szigorú, de közben emberséges. Berettyóújfalun például megtagadott egy parancsot egy vezérőrnagytól, ami a harcokban megmaradt embereinek az elvesztését jelentette volna. Természetesen a parancs megtagadásáért büntetés is járt. Elviselte!
Nem volt könnyű életünk, Zoli nagyon sokszor volt kihelyezésen, de óriási szeretetben, boldogan éltünk.
Ekkor 1944-et írtunk. Az ejtőernyős alakulat egy része fogságba került ott a Garamnál, Ógyalánál. Ceglédre kerültek fogságba, onnan hazajöttek. Karácsonykor pedig a Balaton mellett voltak a fronton. Fegyvernyugvás volt karácsonykor, Zoli az összes családos tisztet hazahozta, ez is jellemző volt rá. Aztán még visszamentek, hogy majd 1945 januárjában…
1945 vízkeresztkor, január 6-án jöttek vissza a bajtársai, és kérdezték, itthon van-e már a Zoli. Mindenki megjött már Pápára, csak a Zoli nem.
Várandós voltam a kislányommal, borzalmas heteken mentem keresztül. Jöttek a hírek, hogy elesett, bajtársai csatárláncban átkutatták a terepet, és a bajtársa, akivel együtt volt, annak holttestét megtalálták, de őt nem.
Valaki azt mondta, nyilváníttassam magam özveggyé, a gyerekeinket meg árvákká.
Borzalmas dolog volt, de én vártam vissza, úgy éreztem, él. Kislányom egy hónappal később született. Az volt a szent hitem, hogy meg akarja várni édesapját. Réka két hónapos volt, amikor Zoli hazaérkezett.
Ez csodálatos volt. A mai világban elképzelhetetlen nehézségek árán érkezett el hozzánk. Ceglédbercelen szabadult a fogolytáborból, alkalmi kocsikkal indult el, Győrnél már nem bírta tovább, mezőkön keresztül futott, és egyszer csak megjelent az ajtóban.
Azután, hogy már mindenki papírokat akart velem kitöltetni, hogy így árva, meg így özvegy. Csodálatos dolog volt Zoli hazajövetele.
1947-ben megszületett legkisebb gyermekünk, Balázska. 43, 45, 47, így következtek ők hárman egymás után. Imádtuk őket.
Ugyanakkor a háború utáni helyzet még nehezebb lett. A honvédség, a hadsereg átalakítása miatt Zolit 1947-ben állományon kívül helyezték. Igen-igen nehezen viselte ezt a helyzetet. Aztán leigazolását követően sasos behívóval visszahívták Budapestre, meg akarták alakítani az új magyar ejtőernyősséget. 1949-től megbízták Szolnokon a helyettes parancsnoksággal. Szolnokon is nagyon szerették őt, mert pillanatok alatt tudott cselekedni.
Sok-sok eset közül egyetlen példát említek.
Az ejtőernyős ugrást mindig tudományosan kell kiszámítani, figyelembe véve a Föld forgási sebességét, a mozgást, a szél erejét.
Zolinak aznap Szolnokon a városban volt dolga, nem tudott ejtőernyővel ugrani. Egyik bajtársa ugratott, de nem volt jó a számítás, és az egyik katona beleesett a Tiszába. Ez azzal a veszéllyel járt, hogy ha az ugró hevederét nem tudja kioldani, akkor az ernyő megtelik vízzel, és menthetetlenül lehúzza őt. Bizony, ő már egy fűzfaágba kapaszkodott, reményvesztetten, amikor Zoli kijött. November volt. Kijött, meglátta, mi van, azonnal beugrott a Tiszába, elvágta a hevedert, és kimentette a beosztottját.
Aztán elérkezett az 1951-es esztendő. Ekkor Kiss Zoltán, aki kiemelkedő adottságainak köszönhetően éppen egy új típusú ejtőernyő kifejlesztésén dolgozott, munkája elismeréseként egy nyaralásra vihette el feleségét és három apró gyermekét Balatonfüredre.
Váratlanul ártatlannak tűnő távirat érkezett, mely a fiatal apát és férjet hivatalosan Budapestre szólította. Mindig kikísértük a gyerekekkel. Rengeteget utazott, mert egész Magyarországon ő képezte ki az összes repülősöket, ejtőernyős ugrásra, az összes repülőtéren oktatott. Mi pedig kikísértük. Szoktunk futni a vonat mellett. Most is ugyanez volt. Állt a lépcsőn, két fiam olyan keserves sírásba kezdett, hogy majd beleszakadtak. Ekkor leszállt és azt mondta: Ne sírjatok, édes bogárkáim, jövök haza.”
Ezek voltak az utolsó mondatai, melyeket felesége és három gyermeke tőle hallhatott. Soha többé nem látták, miközben családjának azonnal el kellett hagynia szolnoki szolgálati lakásukat, és alig-alig elviselhető megpróbáltatások sora várt rájuk.
Addig Kiss Zoltánt Pesten, az Andrássy út 60. szám alatt az őt ismerő, őt rajongásig szerető családja, katonái és bajtársai elől a lét és a nemlét határára süllyesztették. Hat hónapon át tartották fogva a siralomházban. Végül, miközben apró gyermekei esténként nem akartak lefeküdni, felöltöztek, úgy várták haza édesapjukat, 1952. április 12-én kivégezték. Az életét is elvették.
Felfogható-e a borzalom?
Kiss Zoltán honvéd alezredes Rákoskeresztúri temető 198-as parcellájában lévő sírja máig üres, hóhérai még földi maradványait is eltüntették.
Kiss Zoltán honvéd alezredes és családja történetének záróakkordjaként el kell mondani, rajongásig szeretett felesége és édesapjukat esténként felöltözve hazaváró, alig pár évesen félárván maradt gyermekei csupán az 1956-os forradalom után szereztek teljes bizonyossággal tudomást arról, hogy akit akár a csodában is bízva hazavártak, négy éve már nem él. 1952-ben kivégezték.
Kiss Zoltánnak az Andrássy út 60. siralomházában eltöltött, rettenetes szenvedésekkel teli fél évére csupán a rendszerváltás után előkerült iratokból derült fény.
Polgár Gabriella újságíró